VISUAL WASTE

Tisztelt polgármester úr, kedves Ede, szervezők és látogatók,

Nagy megtiszteltetés, hogy két ilyen nagy ember mellett állhatok, szó szerint, mert ugye itt a magasságukra is gondolok. Amúgy pedig tényleg nagy témákról kell beszélnünk, a sorsunkról, a jövőnkről, természet és társadalomról, a művészet szerepéről. De ígérem, ilyen nagy szavakat itt most kevésbé fogok használni. Viszont egy barátom tanácsait nem tudom betartani, miszerint ne szöveget olvassak fel, hanem beszéljek, és lehetőleg ne magamról – hát ezt most majd így sikerül, olyan ez, mint a Zöld Budapest: akarjuk, aztán egyszer majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Sinkovics Edét régről ismerem, négy-öt évig egy kollégiumi szobában laktunk, az ilyesmi viszony sajnos a mai magyar politikai viszonyokra is rányomja a bélyegét. Igaz, mi kollégistaként aztán szakítottunk Edével, s olyan sok kiállítását nyitottam meg – volt, hogy 15 percig –, hogy közben még a portás is elaludt, tehát tíz év moratóriumot hirdettem a megnyitásra, mert nehéz követni a művészetét, ugyanakkor újat mondani. Mert ez több mint művészet: aktivizmus, szolidaritás, környezettudatosság, újrahasznosítás, prekariátus kapitalista befektetés (igaz, gyengén muzsikálván), megélhetési vagy éppen megélhető szegénység és szerénység, de rövid az időm, hogy felsoroljam, Ede mire nem gondolt az élete során, hogy megváltson minket. Majd valaki egyszer kibogozza, hogyan hatott rá a dreasi-kishegyesi Feri atya, akinek ministrált, s ha lélekben-hitben nem is erősítette meg őt oly nagyon, arra megtanította a templomépítés közben, hogy minden téglának funkciója van, na meg ára is.

Edét úgy ismertem meg, hogy leesett egy jegenyefáról, ami szerbül Topolya, úgysmint közös szülővárosunk neve, illetve az ő állatorvosi középiskolájának helye. Tehát felmászott a fára, lezuhant úgy tizenméterről, majd mankóval járt. Ekkor akadt ideje elgondolkodni túl jón s rosszon, nietzschei-bácskai értelemben. Egy leánynak udvarolt így, teszem, hozzá, s leesett, mert a természet, vagyis egy nagy fa kegyetlen tud lenni, hiába akarod te a szerelmet, az életet. Közben édesapja műhelye adta az inspirációt, hogy semmit se dobjon el, s első díjnyertes műve egy közlekedési szerencsétlenségben leszakadt autóajtó volt, amire azt írta: in memoriam S.M.

Akkor mindenki Slobodan Miloševićre gondolt, s Edét is ki akarták emiatt hajítani a középiskolából, engem meg más miatt, de a szerb diktátor (meg ma a többi) azóta is összeköt bennünket a forradalmiságban. Persze, Edét félreértették, mint minden nagy művészt, mert ő Slavko Matković szerbiai performansz művészre gondolt az S.M. iniciáléval, de hát magyarázd el ezt te valakinek ott, akkor, a szocialista párt cenzorának. Valahol így kezdődött a történet.

Ede az elhajított dolgokkal folytatta akkor is, amikor már Budapesten volt menekült a kilencvenes években, és kissé bizarr volt szülőfalujába, Mileševóba, egy szerb többségű faluba járni kismotoron a dűlőutakon, hogy felhozzam neki a határon át Budapestre a húsvéti sonkát, tojást, egy friss burekot (magyar-magyaroknak: bureket), az apja által összekovácsolt szerkenytyűket, meg valami vasakat, szerszámokat, szögecseket, isten tudja, mit nem, amit édesanyja, apja és bátyja készített ki elvitelre. Ja, meg egy üveg vinjakot (a szerb konyakot), mert családjukban az szigorúan gyógyszernek számít. Most látom, megérte.

Ede még a magánéletében is újrafelhasznosító, csak tudom, mert a kisfröccsös esték után a maradék hagymából, száraz kenyérből és szalonnahéjakból is Michelin-csillagos vacsorát varázsolt. A kollégiumi tanár meg azt mondta, már érti, miért vagyok depressziós Ede képei közt élve. Nos, ezen túl vagyunk, más utat keresett, bár a vonalvezetés egyenes. Hogyan csináljunk a szó szerinti szegénységből, a szemétnek mondott dolgokból művészetet? Mindez így folytatódott, s a tárgyak iránti vonzódás alakult át a festészetből aktívabb, a társadalmi problémák iránti érdeklődéssé, és itt két össze nem illő nevet is megemlítenék, Pilinszkyét és Thomas Bernhardét. Ugye, a kollégiumban az ágy szinte közös volt, a párna nem, de Bernhard dühe, megszállottsága átragadt Sinkovicsra, az, hogy jebiga, az, ahol élünk, az, ahogy élünk, nem stimmel. Kevésbé érdekli a történelmi múlt, de a jelen annál inkább, és ekkor történt egy úgymond kopernikuszi fordulat, mondaná Immanuel Kant, Ede fejében, hogy: reciklázs. És trash art. Félparaszti, mentálisan félproli közegből származunk, ahol eldobni bármit vétek – valamire jó lesz. Az összegabalyodott madzagdarab, a félbevágott pillepalack a mi világunk, s még a csikkből is alkotott festményszerűt (jó, amikor azt láttam, majd elhánytam magam), tehát a használhatatlan is felhasználható, öreganyám elnyűtt köténye is jó lesz valamire, ha másra nem, csipketerítőnek a tévére borítva.

Ede ugyanakkor humorosan, pontosabban ironikusan, sőt, cinikusan hívja fel a figyelmet arra, hogy a vesztünkbe rohanunk. Genetikailag falusi parasztok maradtunk, de nem úgy, hogy a föld nekünk csak egy újabb és újabb összefukarkodott hektárt jelent, hanem esetleg a megújítás lehetőséget az életünk javítására. Hú, ígértem, nem használok nagy szavakat, de oké, ez van, Ede nagyban gondolkodik: közösség és megújítható cuccok, régi-új energiák, környezettudatosság. De nem úgy, hogy muskátli az elrongyolódott traktorgumiban.

Az új alaptörvényi vonatkozások miatt itt most nem is beszélnék sokat Ede kender-projektjéről (amúgy az ipari kender persze legális Szerbiában, a Vajdaságban), pedig hát egy mezőgazdasági-ipari-művészeti vállalkozásról van szó, például beton helyett kenderből építettek egy házikót. Ede barátjának, a híres-hírhedt montenegrói zenésznek, Rambo Amadeusnak az 1991-es (fontos az év) a szavaival élve: szeretem ezt az országot, mert Szerbiában a szabadság fantomja sosem lesz halott. Ede pedig halott projekteket, mint a kendertermesztés, éleszt újjá, és ebből lesz a trash art-nak tűnő, de inkább innovatív poszt-art, úgy, hogy az már nem is szemét, és már inkább performansz, akció… És a végeredmény funkcionális is lehet, lásd a kenderkunyhót.

Ede tehát a művészetével az újrahasznosítás útjára lépett, ami Budapest célja is. Sajnos, tudjuk, néha fel kell mászni a fára egy nő miatt, leesni, s újra tanulni járni, meg kell tanulnunk azt, hogy újat alkossunk és mondjunk, de ehhez fejjel kell menni a falig. Ennek ára van, úgy emberileg, mint politikailag-társadalmilag, magyarán szólva hülyének néznek.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy úgy 1988 óta, tehát 37 éve óta kísérem Sinkovics Edét így vagy úgy. Inkább emberileg, mint szakmailag, mert mit is értek én ehhez? Ezért kérem a tisztelt közönséget, nézzék meg a tárlatot, gondolkodjanak el, értelmezzék saját maguk, mert:

Föld, föld, föld napja, ti rabjai a Földnek!
És: pumpaaaaj!
Köszönöm figyelmüket!

Budapest, 2025. április 22.

Szerbhorváth György